• Philippa Gregory: A másik Boleyn lány
• Philippa Gregory: A Boleyn-örökség
• Philippa Gregory: A királynő bolondja
• Philippa Gregory: A szűz királynő szeretője

„Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal.  A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokkterápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyob szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Silvia Plath öngyilkos lett.

DD:

Vannak az életben olyan helyzetek, amikor azt mondjuk, hogy aki nem élte át, az nem érti / érzi igazán, hogy miről is van szó.
Ez a könyv ennek az érzésnek a tipikus példája. Elolvastam a véleményeket, amelyek a könyvről születtek és rájöttem, hogy valóban, nem értheti meg, nem élheti át a könyv élményét az, aki nem élt /él át depressziót. Ez a fogalom ma nálunk mint egy metafora szerepel a köznapi szótárban, de az emberek nagy részének nincs valós képük erről a betegségről. (És hogy következetes maradjak, azt kívánom, hogy ne is legyen, inkább ne jelentsen ez a könyv akkora élményt számunkra!).
A beteg emberek megértéséhez, az empátia erősödéséhez viszont segítséget nyújthat, ha elolvasod. Tedd ezt, csak vegyél fel egy másik „szemüveget”!

Kapcsolódó link

Tanulmányait a northamptoni Smith College-ban, majd 1955-57-ig az angliai Cambridge-i Egyetemen végezte. A Smith College-os évek alatt kezdett el randizgatni egy Dick Norton nevű Yale-es hallgatóval. Norton-ról mintázta Buddy karakterét Az üvegbura c. önéletrajzi regényében. Amikor Nortont tuberkulózissal kezelték egy New-York állambeli szanatóriumban, Sylvia meglátogatta őt, és síelés közben eltörte a lábát. Akkor úgy nyilatkozott róla, hogy csak egy baleset volt; a regényben viszont öngyilkossági célzatot kap. (Feltehetőleg ez az aspektus csak fikció volt a regényben.)

„Belső hang sürgetett – ne legyek hülye, mentsem a bőröm, csatoljam le a léceket, s úgy ballagjak le a lesiklópályát szegélyező sűrű fenyők védelmében –, de aztán elhalt a zümmögése, mint egy bánatos moszkító. Hűvösen, mint egy fa vagy virág, kisarjadt a fejemben a gondolat, hogy esetleg a halálba rohanok.”

(Az üvegbura, részlet)

A főiskola harmadik évét követő nyáron felajánlottak neki egy klassz állást, mint vendégszerkesztő a Mademoiselle magazinnál, így egy hónapot töltött New Yorkban. Az ott szerzett tapasztalatait sokszor negatív élményként élte meg; kilátásai saját magával és az élettel kapcsolatban elindulatak egy elég pesszimista irányba. Ezek után követi el az első orvosilag dokumentált öngyilkossági kísértetét: a házuk pincéjében elbújik és altatóval túladagolja magát. Ebből az időszakból később sok mindent megörökít Az üvegburában is. Az öngyilkossági kísérlet után rövid ideig egy elmegyógyintézetbe vonult, ahol többek között elektrosokk-terápiával kezelték. Az itt tartózkodását Olive Higgins Prouty finanszírozta, akinek egyébként az ösztöndíját is köszönhette korábban. (Prouty maga is sikeresen talpra állt egy idegösszeomlás után.) Úgy tűnt, a kezelések után Sylvia nagyjából helyrejött, 1955 júniusában sikeresen lediplomázott a Smith College-en. Ezek után Fulbright-ösztöndíjasként a Cambridge Egyetemen folytatta tovább tanulmányait, ahol továbbra is aktívan írta a költeményeit, amiket alkalmanként publikált az iskolaújságban. Egy cambridge-i partin ismerkedett meg az angol költővel, Ted Hughes-sal. Rövid udvarlás után, 1956. június 16-án házasodtak össze.

Plath és Hughes 1957. júliusától 1959. októberéig az Egyesült Államokban élt, ahol Sylvia 1957-58-ban a Smith College-ban adott elő angol irodalmat. A pár ezután Boston-ba költözött, ahol Plath Robert Lowell előadásait látogatta; itt találkozott Anne Sexton-nal is. Ebben az időszakban találkoztak első alkalommal W. S. Mervin-nel, aki csodálta munkájukat és életreszóló barátjukká vált. Plath hamarosan terhes lett, a pár visszaköltözött Nagy-Britanniába. Rövid ideig Londonban éltek, majd egy Devon-i kisvárosban telepedtek le. Itt publikálta az első verseskötetét, The Colossus címmel. Ebben a kötetben az 1956-60-ban írt verseit gyűjtötte össze. 1961 februárjában elvetélt; erről az eseményről néhány verse említést is tesz. Szenvedélyes házasságuk diszharmonikus volt és botrányokkal kísért, különösen, amikor kiderült férje Assia Wevill-lel való viszonya. Emellett a költőnő egyre inkább rávetítette apja emlékét Ted-re, a két figura elméjében lassan egybemosódott – 1962 végén elváltak. Sylvia visszatért Londonba két gyerekével, Frieda-val és Nicholas-sal. Abban a házban laktak, ahol egykor W. B. Yeats is élt; Sylvia ezt egy jó jelnek tekintette.

„Keresztre feszítenek a saját korlátaid. Amit vakon választottál, megváltoztathatatlan; vissza nem vonható. Voltak esélyeid; nem kaptál rajtuk, az eredendő bűnben dagonyázol; a korlátaid közé szorítva. Még azt sem vagy képes eldönteni, hogy sétálj-e egyet a szabadban: nem vagy biztos benne, menekülés-e ez is, vagy puszta felfrissülés az egész napi szobafogság után. Elveszítettél minden életörömöt. Előtted sehová sem vezető ösvények egész sora.”

Öngyilkosságot követett el, miután teljesen elszigetelte a szobát közte és az alvó gyerekei között „nedves törölközőkkel és ruhákkal”. Kinyitotta a gázt és a fejét a sütőbe tette. A következő napon a vizsgálat megállapította, hogy öngyilkosság történt. Felvetették, hogy Plath öngyilkossága túl precíz, túl körültekintő volt, nem lehetett öngyilkosság. Mindenesetre Jilian Becker, Sylvia legjobb barátnője, a Giving Up: The Last Days of Sylvia Plath c. könyvben azt mondja: „Mr Goodchild szerint, – aki a kórboncnokhoz rendelt rendőrtiszt volt – Plath teljesen betette a fejét a sütőbe. Ő tényleg komolyan gondolta.” Sírköve egy angliai faluban, Heptonstallban áll, a következő felirattal: „Even amidst fierce flames the golden lotus can be planted.” (szabad fordításban: Arany lótuszt még a legmardosóbb lángok közé is ültethetünk.) Férje, Ted Hughes, Plath halála után újranősült és házasságukról több mint harminc évig nem nyilatkozott. Hughes végül 1998-ban publikálta halott feleségéhez írt vallomásos levélszerű verseinek gyűjteményét Születésnapi levelek c. kötetében, ezzel 35 évnyi hallgatást megtörve, majd ugyanezen évben maga is meghalt.

Forrás

Egyéb olvasnivaló: http://www.szepirodalmifigyelo.hu/03-1-018-Interju_Lazar.pdf

http://www.litera.hu/hirek/metafora-estek-viii-ki-darabolt-fel-minket

Le Clézio a bristoli egyetemen tanult 1958-tól 1959-ig, és diplomát a nizzai egyetem irodalom szakán szerzett.^[2] Miután néhány évet Londonban és Bristolban töltött, az Amerikai Egyesült Államokba költözött, s tanárként helyezkedett el. Nem véletlen, hogy művei központi témája az utazás (mind valóságos, mind lelki értelemben). Thaiföldet és Mexikót is megjárta a sereg kötelékében. A távol-keleti országból távoznia kellett a gyermekprostitúció miatti tiltakozása okán. Mexikóban elmélyült az indián mitológia és történelem kutatásában, történészi disszertációját is ebből a témából írta. 1970 és 1974 között, az Embera-Wounaan indiánok között élt Panamában.

1964-ben Master’s fokozatot szerzett a Henri Michaux-ról írott szakdolgozatával Aix-en-Provence egyetemén.^[4] Doktori disszertációját 1983-ban írta Mexikó korai történelméből a perpignan-i egyetemen (szakterülete: Michoacán).^[2]

Nős, felesége a marokkói származású Jémia Le Clézio. Két lánya van, egy az első házasságából. Az 1990-es évek óta hol Mauritiuson, hol Nizzában, hol az új-mexikói Albuquerque-ben élnek.^[5]

Számos egyetemen tanított már világszerte. Gyakori látogató Dél-Koreában, ahol francia nyelvet és irodalmat oktatott a 2007-2008-as tanévben a szöuli Ewha Womans Egyetemen

Le Clézio gyermekként kezdte az írást. 7 éves volt, amikor megszületett az első könyve. A tengerről írta, ami azon az élményen alapult, hogy Nigériában meglátogatták az orvosként ott dolgozó édesapát. 23 évesen vált híressé első regényével, amelyben egy perifériára szorult férfit ábrázol. Ez volt A jegyzőkönyv (Le Procès-Verbal), amelyet a Goncourt-díjra is jelöltek, 1963-ban pedig megkapta érte a Renaudot-díjat. Azóta mintegy 30 könyvet írt, többek között novellákat, regényeket, tanulmányokat. Fordított indián mitológia témában, számos műhöz kérték fel előszó, ismertetés megírására. Emellett néhány gyerekkönyvnek is szerzője.

Írói munkássága két fő korszakra bontható:

• 1963-tól 1975-ig Le Clézio olyan témákat boncolgatott, mint őrültség, írás, nyelv, olyan kortársak nyomdokában haladva, mint Georges Perec vagy Michel Butor. Újítónak és lázadónak tartották. Így értékelte őt például Michel Foucault és Gilles Deleuze. A szavakkal való játék, a szabad asszociációk, a filológiai kísérletezés igen domináns volt ebben a korszakában, s ezt jól tükrözi a Terra Amata című regénye. 1967-ben jelent meg. Egyfajta “önéletrajz” ez, egy olyan emberiségé, amelynek jövőképe bizonytalan, mégis remény hatja át.
• Az 1970-es évek második felében a stílusa drasztikus átalakuláson ment keresztül. Elhagyta a kísérletezést, és a regényei hangulata kevésbé komorrá vált. Fő témái: gyermekkor, kamaszkor, utazás. Ez a váltás meghozta a szélesebb körű elismertséget, nagyobb közönséget vonzva. 1994-ben a Lire francia irodalmi folyóirat felmérés kimutatta, hogy az olvasók 13 százaléka őt tartja a legnagyobb élő francia nyelvű írónak.^[7]

1980-ban Le Clézio elsőként nyerte el a frissen alapított Paul-Morand-díjat, amellyel a Francia Akadémia a Désert (Sivatag) című munkáját díjazta. 2008-ban pedig elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. A Svéd Királyi Tudományos Akadémia értékelése szerint Le Clézio “az új kiinduló pontok, a költői kaland és az érzéki eksztázis írója, a civilizáció alatti és afelett álló emberiesség kutatója.”

Forrás

Eddigi legnagyobb sikere pedig a Tizenkilenc perc, mely 2007-ben jelent meg és sokáig állt a The New York Times sikerlistájának első helyén. Miután már sikeres írónak számított ő lett a DCC képregények harmadik szériás Wonder Woman sorozatának írója, rögtön Allan Heinberg után. Első alkotása 2007 március 28-án jelent meg az utolsó pedig június 27-én.

Hétvégéken nem ír, azt teljesen a családjának szenteli, de azt leszámítva teljesen munkamániás. Körülbelül kilenc hónap alatt ír meg egy könyvet, amivel viccelődni is szokott.

Könyvei hitelesebbé tételéért sok mindent megtett már: A The Pact kedvéért bevonult egy napra a börtönbe, a Plain Truth című alkotásáért 1 hétig együtt élt egy amish családdal és megtanulta hogyan kell tehenet fejni (hajnali 4.30-kor), A Second Glance-ért még a szellemvadászatra is hajlandó volt, a The tenth circle alkotási folyamata alatt pedig Alaszkába utazott egy eszkimó faluba, ahol végigszurkolt egy kutyaszánhúzó versenyt.

Forrás

Munkásságának terjedelme szerint a kevéssé termékeny írók közé tartozott: tizennégy regény, háromkötetnyi elbeszélés, pár esszé- és visszaemlékezés-kötet fűződik nevéhez, ez azonban írói értékén nem változtat. Humanista (szekuláris humanizmus) világnézete, bölcs társadalomkritikája, kritikus, de ugyanakkor a kíméletlenségig őszinte egyénisége, szarkasztikus humora, és sajátos hangulat- és világteremtő képzelete (például Kilgore Trout, bokononizmus) vitathatatlanul a legnagyobb hatású 20. századi irodalmi egyéniségek közé emelte. Ellenlábasai szerint alapvetően kommunisztikus, Amerika- és kereszténységellenes eszmeisége – népszerűségével párosulva – felelőssé tehető a 20. század végének amerikai társadalmában bekövetkező morális válságért.^[1]

Legismertebb és világszerte legtöbb kiadást megért regényei a Macskabölcső, Az ötös számú vágóhíd és a Bajnokok reggelije. Magyarul valamennyi regénye, két-két önéletrajza, elbeszélés- és esszékötete is megjelent. Több regényét saját maga illusztrálta hanyag vonalvezetésű, egyéni rajzaival.

Forrás

Lytton Strachey életrajza Viktóriáról, Anglia s India királynőjéről kedves és nagyon emberi képet rajzol meg arról az asszonyról, akiről egy korszakot neveztek el. Viktória 1837-ben 18 évesen lépett trónra, s 1901 januárjában halt meg.  Az uralkodása alatt vált Anglia világbirodalommá, s ebben a folyamatban olyan legendás társai voltak, mint férje, Albert herceg, Gladstone és Disraeli. Amikor élete vége felé a kormányzás gondjait egyre inkább miniszterelnökére hagyta, igazi támasza – régóta özvegy volt már – a legendás skót szolgája, John Brown volt. Lytton Strachey Viktória királynője könnyedségével, eleganciájával megújította az életrajzírás műfaját, s minden későbbi mű példájául szolgált.

DD

Egyéb olvasnivaló

Anton Csehov Dél-Oroszországban, az Azovi-tenger partján fekvő Taganrog kikötővárosban született. Ő volt a harmadik gyermek a családban, hat testvére közül a legkisebbik kétévesen meghalt. Nagyapja jobbágynak született és 20 évvel az 1861. évi jobbágyfelszabadítás előtt váltotta meg saját és gyermekei szabadságát. Anton apja Taganrogban lett kiskereskedő, de vállalkozása csődbe ment, és az adósók börtöne elől 1876 tavaszán Moszkvába menekült. Később a kisebb gyerekekkel felesége is követte, Anton Csehov azonban még három évig Taganrogban maradt, hogy iskoláit befejezze. Ez idő alatt házitanítóként és ruhagyári munkásként dolgozott, hogy megélhetését biztosíthassa. 1879-ben, a gimnázium befejezése után csatlakozott Moszkvában élő családjához, majd a szülővárosától kapott ösztöndíjjal zsebében beiratkozott a moszvai állami egyetem orvosi fakultására.

Már az egyetemi évek alatt számos humoreszkje, szatirikus elbeszélése jelent meg moszkvai bulvárlapokban, többnyire Antosa Csehontye név alatt. 1882 őszétől a szentpétervári Oszkolki (Szilánkok) című rangosabb szatirikus lap állandó szerzője lett.

1884-ben megszerezte orvosi diplomáját és praktizálni kezdett, ám másfél évvel később hosszú időre felhagyott az orvosi gyakorlattal. 1886 elején rendszeres munkatársa lett Alekszej Szuvorin Szentpéterváron megjelenő Novoje Vremja (Új Idő) című lapjának, írói hírneve egyre emelkedett. Ekkor kezdte egyre komolyabban venni az írói hivatást; az elkövetkező két év folyamán több mint száz novellát írt, és megjelent két novelláskötete, melyekkel elnyerte az országos elismerést jelentő Puskin-díjat.

Az 1880-as évek közepén jelentkeztek kezdődő betegsége, a tuberkulózis (tbc) első tünetei. Betegségét is kezelendő kelet-ukrajnai utazást tett, ahol anyagot gyűjtött a később először folytatásokban megjelent A sztyepp című kisregényéhez.

1889 nyarán tuberkulózisban meghalt bátyja, Nyikolaj, akit az utolsó hónapokban maga is ápolt. Talán ez is hozzájárult, hogy a következő évben megvalósítsa tervét: felkeresi a távoli Szahalin szigetén létesített fegyenctelepeket. Elhatározásáról barátai és közeli hozzátartozói sem tudták lebeszélni. Moszkvából Szibérián át, hajón és fogaton két és fél hónapig tartó utazás után érkezett Szahalinra, ahol mintegy 10 000 fegyenc egyenkénti összeírását végezte el. Három havi megfeszített munka után, Ázsiát körülhajózva tért vissza Odesszába és onnan Moszkvába. Nem sokkal később Szuvorin társaságában nyugat-európai körútra indult. Bár Szuvorin és lapja nyíltan kormánypárti volt, kemény vitáik ellenére Csehov szellemi társának érezte őt és 15 évig kitartott mellette. Végül a franciaországi Dreyfus-per kapcsán szakított teljesen Szuvorinnal.

A városi életet egyre nehezebben viselte, a természethez és az egyszerű emberekhez közel akart élni. 1892-ben Moszkvától kb. 100 km-re, Melihovo faluban birtokot vásárolt és szüleivel együtt odaköltözött. Bekapcsolódott a helyi egészségügyi- és iskolaügyi szervek munkájába, felújította az orvosi praxist, részt vállalt a kolerajárvány elleni védekezésben; a parasztok gyógyítását ingyen végezte. A gyógyítás, az önkéntes társadalmi feladatok ellátása mellett írói munkássága a tetőpontra ért. Melihovóban készült el egyik legismertebb prózai műve, a 6-os számú kórterem, itt írta egyebek mellett a Szahalin-szociográfiát, a Három év és az Életem című kisregényt, valamint egészen újszerű drámáját, a Sirályt.

A Sirály 1896. őszi bemutató előadása azonban, valamint az 1898-ban írt Az erdő szelleme című darabja megbukott. A Sirály bukása rendkívül megviselte, nem is akart többé drámát írni. Miután találkozott az akkor alakuló moszkvai Művész Színház vezetőivel, Konsztantyin Sztanyiszlavszkijjal és Nyemirovics-Dancsenkóval, megváltoztatta elhatározását, munkásságuk ettől fogva jelentős mértékben összefonódott. A Művész Színházban nagy sikerrel mutatták be a Sirályt, ez a színház vitte sikerre a Ványa bácsit (1899), a Három nővért (1901) és a Cseresznyéskertet (1904) is. 1901-ben Csehov feleségül vette Olga Leonardovna Knipper (1870–1959) színésznőt, aki nagy sikerrel játszott a szerző darabjaiban.

1897 tavaszán betegsége súlyosbodott. Változtatni kényszerült hajszolt életmódján, orvosai tanácsára Délen kellett élnie. Szeptembertől nyolc hónapig Nizzában volt, a következő télen a Krím-félszigeten, Jaltában tartózkodott. Itt telket vásárolt és egy évvel később már saját újonnan épült házában töltötte a téli hónapokat, közben vágyakozva gondolt Moszkvára és a színházi szezonban ott fellépő feleségére. Művei összegyűjtésén és két utolsó drámáján dolgozott. Bár egyre kevesebbet írt, ekkor keletkezett a Szakadékban című kisregénye és egyik legszebb elbeszélése, A kutyás hölgy. 1900-ban Csehovot az akadémia tiszteletbeli tagjává választották (Tolsztojjal és Korolenkóval együtt), de két évvel később megvált tagságától tiltakozásul, amiért Makszim Gorkij a már megszavazott akadémiai tagságot mégsem kaphatta meg.

1904. januárjában, a Cseresznyéskert moszkvai bemutatóján ünnepelték meg 25 éves írói jubileumát. Amikor néhány hónappal később Jaltából újra Moszkvába érkezett, hirtelen rosszabbul lett, feleségével gyógykezelésre külföldre utazott. Németországban, Badenweiler tüdőszanatóriumának szállodájában érte a halál. Sírja a novogyevicsi temetőben áll, egykori jaltai és melihovói háza ma múzeum.

Forrás

Vonzódás az élet mély, lenyűgöző jelentéktelenségéhez, szomorú késő őszi napsütés, áttetsző levegő, élesen kirajzolódó pőre fák, szürke házak és szürke emberek – ezek Csehov írói világának elengedhetetlen motívumai. Különleges hősök helyett átlagemberek jelennek meg a novellákban, magányukba zárt, tétova, észrevétlen sorsú, esendő lények, akik részvétlenségtől kísérve vonszolják magukat a világban.

Melankólia, rezignáció, a boldogság pillanatnyi káprázata és a hiábavalóság érzése vonul át az írásokon az élet unalmas, egyhangú, nincs hová tartozni és nincs miben megkapaszkodni. Az emberek töprengenek és nem jutnak semmire, keresik egymást, de nem találják, elmennek egymás mellett, miközben mindenki csak a maga szorongásaival, kételyeivel és vágyaival foglalkozik. Csehov azonban az élet katasztrófáiba is megejtő édességet tud belopni, rövid, gyakran groteszkre árnyalt és poentírozott, feszültségükben is finoman rezdülő írásai a hétköznapiságot vonják a költészet világába. És ez akkor is így van, amikor reménytelen fájdalommal a hangjában így szól hozzánk: Siralmasan élnek, önök, uraim!

DD